A mindennapjaimban nő, feleség, édesanya, alkalmazott, aki a festés szerelmesévé egy teljesen véletlenszerű esemény alkalmával váltam. Eleinte a figurális megjelenítés vonzott kifejezve a bennem zajló érzelmeket tömkelegét, aztán elfogytak a szavak… Vannak témá, amelyekről nem beszélünk. Vannak érzések, amelyeket nem illik érezni. Az absztrakt alkotásokban azonban még ezek is helyet tudtak kapni.

Ott voltak a képeimben a kimondhatatlan, leírhatatlan, érezhetetlen témák, a nézőim pedig annyit értettek meg belőle, amennyit be tudtak fogadni. Ez a csodálatos az absztrakt képek világában: nem a festő a lényeg, hanem a befogadó. Nem az a fontos, hogy én mit éreztem, amikor festettem, hanem hogy éppen miben van a néző, milyen érzéseket generál benne az alkotás. Nem mond számára se többet, se kevesebbet, mint amelyek számára komfortosak, sőt, ha megvan a belső erő, az emberi elme a komfort zónán túl is átereszti a látottak metaforáit.

Sok alkotásomban ötvöztem a kortárs költészetet a festészettel. A művészeti ágak fúzióját szívügyemnek érzem: csodálatosan kiemelik egymást az írott gondolatok és a vizuális elemek. A „kortárs” kifejezés a művész világban egyértelmű, a hétköznap emberének azonban a tapasztalt abszurditás miatt nevetség tárgyává vált (gondoljunk csak a milliókért elkelt falra ragasztott banánra, mint művészeti alkotásra…). De ennek nem kell így lennie. A kortárs alkotások lehetnek kevésbé polgár pukkasztóak, lehetnek befogadhatóak, lehetnek elgondolkodtatóak, mind a festészet, mint a költészet világában. Mindenkinek. Elcsépelték már, de kétségkívül igaz: a művészet mindenkié. Segít az önismeretben. Segít „tovább látni, az orrunknál”. Segít az önkifejezésben. Segít a kimondhatatlanok ordításában.

Tanulok, inspirálódok, fejlesztem magam, de végtére ugyanaz vagyok: nő, anya, feleség, alkalmazott. Egy teljesen hétköznapi ember. Azzal a vággyal, hogy az arra nyitott személyeket invitáljam egy merülésre a metaforák, költői képek, színek, texturák terébe – ahol talán többet is találunk, mint amit remélni merünk.

Erre az utazásra hívom Önt, szeretettel az absztrakt festészet világába.

Az ember fizikai létének origoja az otthona. A hely, ahol a legőszintébb valónkban létezhetünk. Amely látott bennünket a legjobb és legrosszabb formánkban. Ezért tartom fontosnak olyan környezetet létrehozni saját magunk számára, amely a megnyugvás szigete, az inspiráció forrása, a lelkesedés kiinduló pontja tud lenni. Véleményem szerint ehhez egyenes út, ha olyan tárgyakkal vesszük külön magunkat, melyeket őszintén közel érzünk magunkhoz. Melyeket igazán szeretünk, melyeket bármikor, újra és újra kiválasztanánk a millió és egy lehetőség közül.

Számomra különösen fontos, hogy az ember a saját otthonát igazán magáénak tudja érezni és hiszem, hogy egy gondosan kiválasztott műveim ennek tökéletes alanyai tudnak lenni. Műveim nemcsak éke, színfoltja lehet helyiségeinek, hanem lelke is. Amelyeken elrévedve kicsit meg tud állni az idő, akár csak egy percre, hogy újult erővel lehessen folytatni a hétköznapokat.

Nem tudok tömeggyártmányt létrehozni. Minden művemen teljes szívvel-lélekkel dolgozom, így sajnos a „tegnapra” kért alkotások még felár ellenében sem tudnak őszinte örömmel elkészülni az alkotó műhelyemben. A megtévesztésig valósághű művek szintén nem az én asztalom, de örömmel segítek Önnek fellelni a megfelelő alkotót.

Mutassa meg a teret, ahova egy alkotásom elképzelte. Meséljen magáról, meséljen a helyszínről, a preferált színekről, ossza meg velem milyen zenét hallgat szívesen (minden alkotói folyamatom során szeretem a megrendelőim aktuális kedvenceit hallgatni, hogy még inkább rájuk tudjak hangolódni). Ha Ön is szívesen látna egy adott szöveget a vásznon, kérem, mondja el mit és miért választott. Vonatkozik ugyanez a témára. Őszinte célom, hogy olyan alkotást készíthessek, melyet valóban a magáénak érez és így – legyen a mű az Öné vagy ajándék valaki számára – igazán Önt és a vágyait fogja tükrözni.

Hadd kezdjem elég távolról az események leírását: az anyává válásommal.

A szülői szerepbe való transzformációm ugyanis nem olyan volt, mint amit elképzeltem: számomra egy küzdelmes időszak volt, amellett, hogy a gyermekem jelentette a világ közepét és mindenséget számomra. Sok magasság és mélység megélése után kaptam egy kis „én – időt”, a férjem ugyanis elvitte a gyerkőcöt otthonról, és kivételesen nem a porszívó után nyúltam, hanem a gyerkőc tempera és vízfesték készlete hívott. A teljes én – időm a festéssel telt: zenét hallgattam és igazán ki tudtam kapcsolni. Ezt követően adtam át minden egyedül töltött percet a festésnek. Korábban soha nem tapasztaltam meg a flow-élményt: amikor megszűnik a világ, a teendő listák nem pörögnek tovább a fejemben és a kritikus hangok is megszűnnek, amelyek folyton tépáznak belülről. Hatalmas boldogság volt minden egyes elkészült kép, mert szavak nélkül is közvetíteni tudta az érzéseimet, az engem mélyen érintő történetek pedig képekként tudtak átjárni. Egy idő után viszont elfogytak a szavak…

Ekkor kezdtem el foglalkozni az absztrakt világával. A hangom egyre erősödött: kiáltottam, visítottam, a műveimben. Gyógyultam. A nézőim pedig engedték magukat elmélázni, új részleteket felfedezni, érzéseket detektálni. A műveimben és magukban is.

Minden kép mögé történetet lehetne írni, a csoda pedig abban áll, hogy minden egyes néző más történetet írna. Ez nem az egyértelműségek világa, melyben egy élethűen festett alma a tehetség fantasztikus lenyomata. Ez a szabadság egy olyan íze, melyhez mindenkinek joga van. Nem lehet rosszat gondolni, nem lehet rosszat érezni, nincsenek eleve elrendelt válaszok. A néző van. Aki bármit tesz, bármit gondol, bármit érez, az jó. Az igaz. Az valóság.

Ezt tapasztalni, ezen a közös úton lenni számomra maga a csoda.