A lótusz a mélyből emelkedik. Gyökere iszapban él, mégis a felszínre tör, és úgy nyílik ki, mintha a fényt önmagából teremtené meg. Ez a virág a bölcsesség egyik legősibb szimbóluma: annak a képességnek a jelképe, hogy valaki a körülményei fölé képes nőni — nem tagadva, hanem átalakítva mindazt, amit a múlt hordoz.

Épp ilyenek a nők is.
Roppanó rétegek, mélységek, tapasztalatok, árnyékok és ragyogások hordozói, akik újra és újra kiemelkednek onnan, ahol más még vesztegelne. Bennük él az a különleges tudás, amely nem könyvekből fakad, hanem a megélt évtizedekből, az elengedésekből és újrakezdésekből. A lótuszhoz hasonlóan nem a tökéletes körülmények között nyílnak ki, hanem a saját belső napjukra hangolódva.

A festmény örvénylő aranyköre a lótusz szent magját idézi: azt a középpontot, ahonnan minden mozdulat, minden belátás, minden ragyogás elindul. A körülötte áradó fényrétegek a női bölcsesség sugárzását mutatják — azt a csendes, de erős jelenlétet, amellyel a nők képesek megvilágítani maguk körül a világot, néha pusztán azzal, hogy vannak.

A vászon bal oldalán felderengő fényalak, a rózsaszínes-lilás aura, valamint a finoman ívelő, szárnyszerű textúrák a lélek felemelkedésének lenyomatai: mintha a lótusz kibomló szirmai húznák fel a festmény teljes terét a fény felé.

A Nelumbo így nem csupán egy virág neve.
Ez a festmény tisztelgés a nők bölcsessége előtt — ahogy képesek ragyogni, tisztulni, felemelkedni, újraszületni, és úgy kibontani önmagukat, hogy közben másokat is fénybe vonjanak.

A lótusz a víz felszínén lebeg.
A nők a világ felszíne felett.

Mindkettő ragyog — mert belülről indul el a fény.